Női szemmel:

Fura egy filmcím... bevallom, nekem több hónapig nem sikerült megjegyeznem, kb. egy hete tudtam már biztosan megmondani, ki van kinél. Hajdu Szabolcs azt mondta a díszelőadáson, hogy lehetett volna a cím például Ágiék Zoliéknál is... de az milyen snassz már! És igaza van, nem fogom már elfelejteni ezt a címet, és a filmet sem.

Sokat gondolkoztam azon, hogyan írhatnék erről a filmről. Valahogy nehezen tudom szavakba önteni a gondolataimat, de most mégis próbát teszek, mert ez a mozi megérdemli, hogy írjanak róla. Hajdu Szabolcs rendező az előző, Délibáb című filmjének debreceni bemutatóján azt mondta, hogy kiábrándult a magyar filmszakmából, és külföldön folytatja tovább. Azóta csinált egy színdarabot, majd azt átültette a filmvászonra - és milyen jól tette!

Az Ernelláék Farkaséknál egy kamaradarab, kevés szereplővel, intim beszélgetésekkel. Az egészet úgy kell elképzelni, mintha betekintenénk egy átlagos negyvenes pár (Farkasék) egy napjába, amikor meglátogatja őket a nő testvére (Ernella), és annak családja. Olyan, mintha mi lennénk a hetedik szereplő, aki ott ül velük a kanapén, és kínos beszélgetést folytat, aki issza az olcsó sört, aki hallgatja, ahogy kiabál a gyerek.

Ez a film nem azzal nyűgöz le minket, hogy elmesél egy izgalmas történetet, sőt, ez egy hétköznapi család teljesen átlagos napja, és olyan, mintha részesei lennénk annak. Ahogy néztem, az jutott eszembe, hogy minden jelenet kicsit ismerős, mintha már megtörtént volna velem, vagy egy ismerőssel, családtaggal. Ez elég unalmasnak hangzik, de pont ebben van a film legfőbb erénye, a családtagok lehetünk 80 percre, és jó érzés az, hogy másoknak is vannak problémái, fura rokonai, állandóan kiabáló gyereke. A rendező szerencsére megfelelő humorral állt a dologhoz, amivel sokszor oldotta a nagyon is valóságos drámákat.

Ha egyetlen szóban kellene összefoglalnom a filmet, az az intimitás lenne. Hajdu Szabolcs kikerülve az állami és egyéb szponzori támogatást, másfél(!) (sőt: !!!) millió forintból hozta össze a mozit, amiben a barátai és családtagjai játszanak: felesége, az élőben is bájos mosolyú Török-Illyés Orsolya, illetve két gyermekük is szerepet kapott a filmben. A forgatás helyszínéül a saját lakásukat választották, ami még inkább személyessé teszi az alkotást.

Karlovy Varyban elvitte a fődíjat, nem véletlenül. Tessék megnézni, az Apolló moziban szeptember 29-étől látható.

Férfi szemmel:

Emlékszem, két éve, az Apolló Mozi folyosóján a Délibáb c. filmje díszbemutatóját követően odaléptem a fáradtnak és keserűnek tűnő Hajdu Szabolcshoz, és jövőbeni terveiről kérdeztem. Azt felelte, hogy könnyen lehet, hogy Amerikába költöznek a családjával, mert egyelőre nem látnak érdemi perspektívát idehaza. Nagyon örülök, hogy Hajdu Szabolcs nem adta fel, és maradt.

Különben ugyanis nem készülhetett volna el az Ernelláék Farkaséknál c. filmje, ami jól példázza, hogy milyen az, amikor egy filmrendező igazán elszántan szeretné megvalósítani a fejében létező mozgóképet. Az Ernelláék… ugyanis 1,5 millió forintból, nulla forint állami támogatással készült, a stábtagok és a színészek a rendező családjából és barátaik közül kerültek ki, helyszínül pedig saját lakásuk szolgált. A film az idei Karlovy Vary filmfesztiválon elnyerte a legjobb filmnek járó Kristály Glóbuszt, és a legjobb férfi színésznek járó díjat is Hajdu Szabolcs vehette át.

Azt gondolom, hogy nem véletlen a csehországi siker, mert az Ernelláék… mondanivalójában, szókimondásában, őszinteségében közel áll a modern cseh filmekhez, ahol – én azt tapasztaltam – sokkal bátrabban nyúlnak a valóságszagú emberi történetekhez, mint idehaza.

Az alapsztorira kár lenne sok szót vesztegetni, ez valóban csak a keretet teszi hozzá, a lényeget a párbeszédek, az azokból felépülő helyzetek és a színészi játék jelentik. Adva van egy negyvenes házaspár (foglalkozásuk nem derül ki a filmből, de gondolom, hogy művészek), Farkasék, akikhez egyik este – autójuk lerobbanása miatt – váratlanul betoppan a feleség nővérének családja, akik Skóciából érkeznek haza, ahová egy évvel korábban „vándoroltak ki”. A kényszerű együttélés egy napját mutatja be a film, amely idő alatt fokozatosan kibomlanak a két családban és a két család között meglévő konfliktusok.

Nem árulok zsákbamacskát: nagyon vártam ezt a filmet, és miközben néztem, nagyon meg is szerettem. Főképp azért, mert ismét bebizonyosodott a tétel, hogy egy remek forgatókönyv elég ahhoz, hogy egy film működjön. Jelen esetben pedig nemcsak a forgatókönyv nagyszerű, hanem az eszköztelen természetességgel játszó színészek és a leleményes operatőri munka is élvezetessé teszi a filmet. Nehéz megfogalmazni, hogy mennyire tűpontos minden elhangzó mondat a filmben, mennyire – hol fájdalmasan, hol ironikusan – igaz minden pillantás, gesztus, mozdulat, elejtett szó, élethelyzet. Akár a saját családunkat is nézhetnénk ugyanígy. Persze az elénk felvázolt jellemek és helyzetek leginkább esszenciáját jelentik sok-sok család mindennapjainak. És nagy erénye, hogy úgy szembesít a hülyeségeinkkel, hibáinkkal, hiányainkkal, hogy közben nevetni is tudunk rajta, vagy legalább fejet csóválni. (Talán ez utóbbi miatt is, de nekem erről a filmről egy másik nagy kedvencem, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan c. Reisz Gábor-féle generációs mozi jutott eszembe, amivel akár mondanivaló, akár megvalósítás, akár a forgalmazás terén sok közös vonása van.)

Harminckét éves vagyok, még házasság és családalapítás előtt. Jó lenne tudni, hol leszek tíz év múlva, és jó lenne tudni, hogy a filmben felvetett dilemmákat én hogyan fogom majd kezelni. Nem szeretném hinni – bár rengeteg az elrettentő példa –, hogy törvényszerű a kiégettség, a szeretetlenség, az unalom, a kapuzárási pánik, a házastársi közöny, a sok mélyben lappangó, kibeszéletlen teher, a sodródás. Olyan jó lenne jól csinálni… És persze jó lenne, ha a fiam vagy lányom huszonhatodik „Miért?” kérdésére is türelmesen tudnék felelni majd, ha mást nem, végső esetben legalább a fenti mondatot.   

(a film záródala)

 (Kép forrása: nlcafe.hu)