31 éves vagyok, nem vagyok házas, nincs gyerekem. A szüleim néha célozgatnak arra, mikor lesz már unoka, rég nem látott rokonok keresik a gyűrűt a kezemen, munkatársak néznek rám rossz szemmel, ha bulizni megyek a csajokkal. Ezzel kell szembenéznie szinte az összes korombelinek. Mi ugyan tudjuk, hogy nem lesz ez így mindig, de nehéz megmagyarázni ezt egy kisbabáért ácsingózó nagymamának. Namármost képzeljük el ezt a szituációt országos szinten, ahol bűncselekménynek számít, ha valaki 45 napon túl van egyedül, ahol a rendőr nem jogosítványt, hanem házassági papírokat kér, ahol külön párkereső-átnevelő tábor van a renitens egyedülállóknak. Ezt az utópiát festi elénk a görög rendező, Giorgos Lanthimos, és valljuk be, ha kicsit körülnézünk, talán nem is olyan távoli ez a gondolat…

A homár című film két fő részre osztható: az első egy órában az egyedülállók táborába pillanthatunk be egy narrátor segítségével. A főhősünk (Colin Farrell) egy 12 évig tartó házasságon van túl, szerencsétlen figura, lassú mozgású, dús bajszú, nagy pocakú 40-es férfi. 45 napja van, hogy megtalálja a szerelmét, mert ha ez nem sikerül, egy általa választott állattá változtatják, mintegy büntetésként. A legtöbben a kutyát választják, de David homár szeretne lenni, mert az 100 évig él, egész életében termékeny, és amúgy is szereti a tengert. A táborban szürreális előadásokat tartanak arról, miért rossz egyedül lenni (ezek a legjobb jelenetek), és megbüntetik azt, aki magának okoz örömet. A film ebben a részben nekem az északi filmek humorát juttatja eszembe (Ádám almái), egyszerre szenvtelen, és mégis megmosolyogtat. David eleinte beletörődik a sorsába, majd rájön, ki kell szabadulnia ebből a rabságból, és ezzel átlépünk a film kevésbé sikerült második részébe, ahol a lázadó „szinglik” csoportját mutatják be. Ez is sok maradandó jelenetet tartalmaz, de valahogy itt már kicsit elfáradt a film. Rachel Weisz itt kapott szerepet, és jól is hozza a szerelmes nőt, bár őt akár szavak nélkül is elnéznénk, bájos szépség, női szemmel is.

A film zenéje nem megszokott, de a vonós hangszerek tökéletesen alátámasztják a jelenetek drámaiságát. Meg kell még említenem az operatőr munkáját, mivel sokszor láthatunk fix kameraállással felvett képeket, ahol csak a szereplők mozognak. Mintha csak egy kiállításon lennénk, olyan érzésünk van: van időnk megfigyelni minden részletet. Hasonló megoldást utoljára az Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről című filmben láthattunk (az is megérne egy kritikát :) ).

Ez a mozi nem fog mindenkinek tetszeni, ezzel tisztában vagyok. A Port.hu szerint romantikus vígjáték, de ez ne tévesszen meg senkit. Elejétől végéig érezhető az ironikus-szatirikus humor, amit nem fog mindenki megérteni, de aki igen, annak maradandó élmény lesz. A film aktualitása vitathatatlan, elgondolkodtató, megrázó, felkavaró. A zárójelenetről pedig egy közhely jut eszembe: a szerelem vak…

A filmről részletesebben: PORT, IMDb