Hétfő este színházban voltam. Lakásszínházban. Merthogy immár ilyen is van Debrecenben. Méghozzá a ZeneTheatrum alapítói, Végh Veronika és párja, Csáki Szabolcs jóvoltából. Egy Arany János utcai, megkopottságában is pompát, méltóságot és derűt idéző polgári ház emeletén. A Páholy nevet kapta a keresztségben, és valóban, a maroknyi néző tagjaként én is kitüntetettnek éreztem magam, hogy részese lehetek ennek az élménynek.

Igazából azóta próbálom megfejteni, mi az az euforikus hangulat, ami akkor este elöntött, mióta kiléptem az épületből – és azt hiszem, hogy most rájöttem. Mert szólhatna ez annak, hogy végre élőben láthattam játszani színésznagyságunkat, Hegedűs D. Gézát, ráadásul itt, Debrecenben. Eredhetne onnan, hogy az Albert Camus azonos című regényéből készült monodráma, A pestis előadása zseniális és maradandó művészi teljesítmény.

(A darab egy kitalált katasztrófa, az algériai Oranban, az 1940-es években "lezajlott" váratlan és pusztító pestisjárvány egyszerre tényszerű, rezignált, mégis emberi krónikája, amely sok szemszögből mutatja be egyén és közösség, egyén és család, ember és élet, ember és halál kapcsolatát. A monodrámában az egyetlen színész közel egy tucat szereplőt jelenít meg.)

Származhatna ez a rám ragadt felhőtlenség abból is, hogy a darab zeneszerzőjének, Márkos Albertnek a virtuóz és rendkívül kreatív csellókezelése, valamint a színészi játék elválaszthatatlanul és szinte szimbiózisban létezik egymással. Együtt egy egész világot festenek elénk. Megrendítő és nehezen felejthető élmény, amely számomra mégsem tűnik nyomasztónak. Egyszerre tűpontos, ötletes, letisztult. A lelkesedés fakadhatna továbbá az előadást követő kis beszélgetésből, ahol Hegedűs D. Géza – aki a Színház- és Filmművészeti Egyetem oktatójaként például Veronika egykori tanára is – őszinte örömmel beszélt Debrecenről és ide kötődő emlékeiről.

Igen, ez mind-mind ott van abban az érzésben, amit magammal hoztam. Mégis, mindezek közül talán a legfelemelőbb az, hogy valaminek a születésénél lehettem jelen. Egy közösség, egy szellemi műhely, vagy csupán egy álom nagy szeretettel, kitartással és küldetéstudattal történő alakulásának első - immár a kívülállók számára is látható - lépéseinél. Ennek a csodája, bája, tisztasága lengte körül ezt az estét. Az az érzés pihen meg bennem – mert ezt tudatosan nehéz felfogni –, hogy valami fontosat, szavakkal nehezen kifejezhetőt éltem át, mintha kicsit beláttam volna a mindennapok függönye mögé, megsejtettem volna valamit abból, ami ott van… Azt hiszem, hogy mindig ez jelenti az igazi, feltétel nélküli örömöt. Köszönöm, hogy kaphattam belőle.