Hahó Mindenkinek, Óriásországon innen és túl!

Azért ragadtam tollat, hogy tudtára adjam minden gyerkedlinek és (picit) nagyobbacskának, hogy mesét nézni jó!

Mert ahhoz, hogy elvarázsoljon egy világ, kell egy jópofa sztori, kellenek hősök, akiknek szurkolhatunk, rosszak, akiket le kell győzni, de leginkább sok-sok szeretet kell.

És Roald Dahl regényében, A barátságos óriásban (amiről én magam a film kapcsán hallottam először), és persze a belőle készült, Steven Spielberg-féle moziváltozatban ez mind megvan.

Ne foglalkozzatok a paprikajancsi kritikusokkal, akik csak fanyalogni tudnak azon, hogy „hopp, mintha itt nem jönne át a rendezőzseni tehetsége”, és: „ej, ej, soványka a történet”, majd: „hát, itt-ott bizony nagyon belassul a mozi…”.

Higgyétek el, én sem rajongok a jó öreg Steve bácsi minden filmjéért, de azt hiszem, hogy itt nagyon is jól tudta, mit akar. Jól érezte meg, hogy bár a mesében nincs sok-sok csavaros fordulat, nincs megtűzdelve popkulturális poénokkal, és még a tempóját nézve sem kell kapkodnunk a fejünket – de ez pontosan így a jó.

Amit Spielbergnek felrónak, az szerintem épp a bátorsága: ő tudta, hogy ebből a filmből képes egy látványos, bájos, régimódi, maradandó élményt varázsolni. Ebben tökéletes társra talált például a nagyszerű John Williams-ben, akinek szimfonikus filmzenéje folyton szól a háttérben, és remekül illeszkedik a mozihoz. Vagy Mark Rylance-ben, akiről Habót, az óriást mintázták (és akinek az arcberendezése olyan, mint egy Grecsó Krisztiánba oltott Kollár-Klemencz László, de ezt már csak a fanatikus Rájátszás-rajongóknak írom).

Szóval látványos a film? Igen. Nekem nagyon bejön a képi világa, a kameraállások, minden. Mintha egy hatalmas mesekönyvet lapozgatnék, üde, de nem harsány színekkel, aprólékosan kidolgozott részletekkel. Mesésen realista, mondhatni.

Bájos? Igen. És nem cuki, vééééégre. Hanem bájos, így, egyszerűen.

Hogy régimódi-e? Igen. Bár ezt manapság sokan talán már az unalmas szinonimájaként értékelik, ők mégis tévednek. Mert egy igazi mese szerintem csak régimódi lehet. És bár én is lelkesedem a Pixar elképesztő ötleteiért és humoráért, de például A barátságos óriást megnézve egyértelműen ez utóbbi a nyerő. Ez a film nem akar a földbe döngölni, nem akar kényszeresen lélegzet-elállítani – helyette játékra hív. Azt mondja: nézd csak, mutatok neked valamit, egy titkot. Egy titkot egy óriásról és egy kislányról, egy titkot arról, hogy születnek az álmok, meg arról, hogy szeretettel szinte minden megváltható. És megmutatom a világot, ahol ők élnek, és hagyom, hogy elidőzz benne, hogy magadénak érezd, hogy Te is belakd ezt a kétórányi birodalmat, hogy Te is a része legyél kicsit. És működik, ez az igazi (és egyszerű) varázs...

Nos, és hogy maradandó-e? Igen. Szeretem ezt a filmet, és még sokáig magammal viszem, mert hálás vagyok neki, hogy megmutatta, miért szerettem gyerekként annyira a meséket.      

(Kép forrása: index.hu)