Elnémulás
DESZKA Fesztivál. Csokonai Színház. 2016. március. Borbély Szilárd két éve halott.
Az olaszliszkai című darabban mégis él. Nem ismertem személyesen, csak látásból-hallomásból, és az igazság az, hogy művészetének meghatározó témája, a halálmotívum kicsit el is rettentett. Akkor még nem tudtam a történetét. Mindez csak akkor jutott el hozzám, amikor öngyilkosságának híre, és emlékszem, eléggé megrázott. Szülei értelmetlen halálát feldolgozni nem tudom, lehet-e egyáltalán az embernek. Ő ezt próbálta, és például a 2011-ben írt Az olaszliszkai című darabja témájában párhuzamot talált a saját sorsával.
Persze Az olaszliszkai több ennél. Egy ember sorsa és egy ország sorsa is, mondhatnám, ha nem lenne annyira elcsépelt, és persze, ha nem lenne ennél sokkal összetettebb a sztori.
Mert az az igazság, hogy a 2006-ban, Olaszliszkán történt gyilkosság, ami annyira felkorbácsolta a kedélyeket, jelentős kortünet, és Borbély Szilárd – a saját párhuzamokon túl – jól látta meg, hogyan lehet ebből egy mai (görög) tragédiát írni. Persze a Katona József Színház előadása még ezen is túlmegy, beleszövi például a szerzőt, egyfajta elő- és utójátékként, és felhasznál részleteket magából a tárgyalási jegyzőkönyvekből is.
…Az a helyzet, hogy próbálok összefüggő mondatokat írni, de nagyon nehezen tudok. Gondolatok, szavak röpködnek a fejemben, és csak nyűgösen állnak össze egésszé. Az olaszliszkai elképesztő színházi élmény, azt hiszem, hogy az egyik legfontosabb, amit valaha láttam. Máté Gábor rendező rendkívül intelligensen rakja össze a mozaikokat, és újabb jelentésrétegeket ad hozzá az amúgy is nagyon komplex szöveghez. Mert ne menjünk el a szöveg mellett sem, azt hiszem, hogy én most értettem meg Borbély Szilárd zsenialitását. Kristálytisztán ír, és olyan gondolatisággal, hogy minden mondatát ízlelni kell, hogy felfejthesse a befogadó a mögöttes, többrétű mondanivalót. Nem is lehetséges egyszerre, azt hiszem. Főként úgy, hogy a színházi vizualitás megosztja a néző figyelmét. Nézőpontok és ellentétek ütköznek, rengeteg szemszögből látunk rá ugyanarra a valóságra. Hangsúlyos a múlt, és előttünk a jelen, csak a jövő kérdőjel… Bár a darab borús végkicsengése az egyéni sors társadalmi párhuzamát is kínálja. Mit fed el a feledés? Mihez tudunk kezdeni az emlékeinkkel, a fájdalmunkkal, a sorsunkkal? Van-e esélyünk kimászni abból a gödörből, ahol – a díszlet által is tudatosítva – mi magunk is vagyunk? Vagy ez már maga a felejtés? Rengeteg kérdés cikázik, félelmetes tehetséggel megjelenített ösztönök, gesztusok, arcok villannak a színpadon. A szerző kerettörténete pedig egyszerre megrázó monológ és egy méltó, tragikusságában is gyönyörű búcsú Borbély Szilárdtól.
Talán elfogult vagyok, mert ritkán látni ennyi színésznagyságot egy színpadon. Nem tudom… Én mégis leginkább hálát érzek. Hálát, hogy Máté Gábor mindezt és így megrendezte. Alázattal, hihetetlen tudással, okosan, empátiával és emberséggel. És hogy mindenki, aki az előadásban részt vett, méltó társa volt ebben. Tényleg, elképesztő, zsigeri élmény. Olyan, ami valódi hitet ad a színházhoz. Amikor nem csak a darab végén élsz át katarzist, hanem közben is, sok kis katarzis zajlik le benned. Bravúr.
Sokat beszéltem, pedig legszívesebben elnémulnék. Idő kell, hogy minden, amit a darab felvetett, megtalálja a helyét bennem… Szóval jöjjön most inkább a csönd…
Szereplők: Fekete Ernő, Pálmai Anna, Mészáros Blanka, Pálos Hanna, Szacsvay László, Haumann Péter, Bán János, Szirtes Ági, Borbély Alexandra, Pelsőczy Réka, Tasnádi Bence, Baki Dániel e.h., Dér Zsolt e.h., Papp Endre e.h.
Dramaturg: Török Tamara, Díszlet: Cziegler Balázs, Jelmez: Füzér Anni, Zene: Kiss Ferenc, Fény: Pető József, Maszkok: Keresztes Zsófia, Mozgástervező: Hegymegi Máté, Videó: Török Marcell, Konzultáns:
Radnóti Zsuzsa, Rendező: Máté Gábor
Kép forrása: hu.euronews.com