A Páholy Lakásszínház remek választással zárta idei évadát. Martin McDonagh-tól, az ír/brit színház- és filmművészet fenegyerekétől eddig csupán a Colin Farrell és Brendan Gleeson főszereplésével készült az Erőszakik (In Bruges) c. mozit láttam pár éve, amely az ő tollából született és ő maga is rendezte, de állítólag színházi darabjai még ütősebbek. A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház művészei által „saját gyártásban” (egyikük, Vaszkó Bence, a darab rendezője is) kivitelezett ötszereplős kamaradarab, a Párnaember nem hagy kétséget afelől, hogy miért olyan népszerű manapság a szerző.

Az előadás ajánlója egy kulcsszót említ a darab témája kapcsán: az agressziót. És valóban, ez a motívum végigkíséri a művet, különféle aspektusokból, az öt karakter szemszögéből. Ennél sokkal többet azonban egyszerűen vétek lenne elárulni a sztori kapcsán, mert már maga az alaphelyzet: nyomozók érkeznek egy óvodába, ahová kihallgatásra hoznak egy, a helyi mészárszékben dolgozó férfit, annyira… abszurd? groteszk? morbid? szürreális? – hogy kellően megalapozza elvárásainkat. Martin McDonagh pedig nem is él vissza ezzel a figyelemmel, a szemünk előtt zajló nyomozás és a kibomló történet, a benne szereplő karakterekkel annyira izgalmas, hogy lélegzetvisszafojtva meredünk a színpadra. Az író pedig bátran, magabiztosan, briliánsan és élvezettel játszik a nézővel, minden mondata újabb életteli mozzanattal gazdagítja az előttünk felépülő mikrovilágot. Pedig szó sincs róla, hogy könnyed darab lenne a Párnaember, sőt. Brutális és kegyetlen, és mégis: okos, empatikus – és humoros. McDonagh is azon drámaírók közé tartozik, aki jól érzi meg, hogy a borzalmakat némi derűvel tálalva, sokkal hatásosabban átjön a mondanivaló. A néző pedig – kissé szégyenkezve, de – teli szájjal nevet a meghökkenéstől, miközben belül összefacsarodik a szíve a vicc mögötti valóságot érzékelve. Ebben pedig az író méltó partnerei a színészek: abszolút együtt élnek a darabbal, mindannyian tökéletesen teremtik meg a karaktert.

Néhány hete, a DESZKA-fesztiválon látott Az olaszliszkai című előadás kapcsán írtam, hogy ezért járunk színházba: hogy valami egyszerre felkavarjon, megindítson, gondolkodásra késztessen, hogy a katarzis nyomán máshogy lássunk rá a világra, úgy, ahogyan eddig még sosem. Nos, ezt itt is megkapjuk, az est végén pedig úgy bandukolok hazafelé, hogy azt érzem, nagyon jól szórakoztam, a darab mondanivalója pedig nem terheket rakott rám, hanem egyszerűen beépült az élményeim közé, és még sokáig eszembe fog jutni.

A Páholy pedig egyre biztosabban megkerülhetetlen részévé válik a debreceni kulturális életnek a maga hétköznapi kis csodáival, amit a visszatérő nézők számára jelent. És bár a nyári időszakra bezár a nagyközönség előtt, legközelebb szeptemberben valódi premiernek örülhetünk majd: Hajdu Szabolcs új darabja bemutatójának helyszínéül ugyanis a lakásszínházat választotta. Találkozzunk ősszel az Arany János u. 2. szám alatt!