Szubjektív kritika női szemmel

Hó, lovaskocsi, vér, kávé, vér, agyvelő, zongora, véres agyvelő, betört orr, letört fog, vér. Ha csak szavakkal kellene kifejeznem Quentin Tarantino nyolcadik filmjét, ezek jutnának eszembe.  De persze lány vagyok, genetikailag nem is szerethetem az erőszakot. Mielőtt beültünk volna a moziba, mondtam is, hogy csak a földön fekve ne rugdossanak senkit, azt nem bírom… hát, ha az nem is volt, minden más igen: hűen a Tarantino életmű eddigi részeihez, itt is fontos szerepet játszottak a testi bántalmazások. Az Aljas nyolcast a kritikusok kamaradrámának emlegetik, ami teljesen helytálló, hiszen a több, mint három óra alatt szinte végig beszélgetnek a szereplők, így Tarantino nekem is kedvezett, öröm volt látni a nagy kedvenceket újra a vásznon. Tim Roth a Hóhér szerepében szerintem megint fantasztikusan játszott (az angol akcentus amúgy is a gyengém), Michael Madsennek meg csak elég volt egy fél mondatot szólnia, minden bugyi lecsúszott a búgó hangjától! :-) Samuel L. Jacksonban és Kurt Russelben sem kellett csalódnom, de a legnagyobb meglepetést nekem mégis a sheriffet játszó Walton Goggins okozta. Egy kezdetben szörnyen ellenszenves, rasszista kis mitugrászként jelent meg a vásznon, aki mindenkit idegesített, de a film végére annyira kibontakozott a jelleme, illetve annak változása, fejlődése, hogy még meg is kedveltem, az idióta nevetésével együtt. :-) Meg kell említenem még az epizódszerepet játszó Channing Tatumot is, aki a filmhez nem adott hozzá, de szerencsére nem is vett el. És nem, NEM TETSZIK, mert krumplifeje van! Kész!

A film összességében nem volt rossz, sőt, sokszor igazán szórakoztató  és humoros, de azért nem közelítette meg a rendező korábbi filmjeit (Kutyaszorítóban, Ponyvaregény, Becstelen brigantyk). Persze nem is várhatjuk el, hogy minden rendezése egyforma legyen.  A „tarantinos” stílusjegyek természetesen itt is megtalálhatóak, a díszlet aprólékosan kidolgozott, ami egy kéthelyszínes filmnél el is várható. Ha csak a hátteret figyeljük néha, vagy ahogy az átszűrődő fény megvilágítja a beeső hópelyheket, már az is le tud nyűgözni pár percre.  Különlegesség, hogy speciális, szélesvásznú verzióban forgatták a filmet, ami számomra sajnos nem adott többlet élményt, de lehet én nem értek hozzá, biztos lesz, aki megcáfol majd.

A film két legzseniálisabb jelenetét szerintem mégis a zeneszerzőnek, Ennio Morriconénak köszönhetjük. A nyitó képsor, ami szinte csak a tájat mutatja be egy megfelelően megírt zenével: nekem bőven elég volt a libabőrhöz. A másik pedig egy tökéletesen hátborzongató pár perc volt a film közepén, amikor egy szép dallamot játszott az egyik szereplő a zongorán, miközben Samuel L. Jackson egy olyan történetet mesélt el, amit soha többet nem akarok hallani újra…

Összességében tehát ajánlom a filmet, de csak erőslelkű hölgy és hosszú beszélgetéseket kibíró úr nézőknek. Utána egy könnyed vígjáték megnézése erősen javallott, a lelki béke megtartása – visszaszerzése érdekében.

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt3460252/

...és most jöjjön a lelkes kritika férfiszemmel

(by francisgourmet)

Quentin Tarantino rendezői munkássága kapcsán engem a Kill Bill első része fogott meg először. Ez volt a második film, amit láttam tőle, az első, a Jackie Brown valamiért nem annyira maradt meg bejövősnek. A Becstelen brigantyk óta pedig már valódi rajongónak számítok. (Egyszerűen sosem lehetek elég hálás az ötperces sírvaröhögésért, amit a rapid, ám eltökélten véghez vitt olasz nyelvtanfolyamot követően Aldo Raine hadnagy texasiba fulladt „Buongiorno”-ja váltott ki belőlem anno.)

Pedig Tarantino filmjei meglehetősen erőszakosak, ami egyben azt is jelenti, hogy jó pár (hekto)liter vörös festéket szétfröccsentenek a forgatás alatt. És még azt sem merném állítani, hogy ebben nincs semmi öncélú, mert egyik-másik halálnem, amiben a főbb szereplőknek része van, elég látványosra szokott sikeredni, hogy úgy mondjam. Mégis… van az egészben valami nagy-nagy gyönyörűség. Mármint természetesen nem az erőszakban, nem vagyok perverz, hanem abban, hogy ez a rosszarcú fickó milyen gyermeki lelkesedéssel, szeretettel(!) és alázattal viszonyul a filmhez. Már a Kill Billben is lenyűgözött az a határtalan stílusosság (hogy ne mondjam: elegancia), ahogyan a gyilok zajlott, de a Django felszabadul c. filmjénél figyeltem meg először, hogy mennyire tűpontos, a végletekig megkomponált és tiszta minden egyes beállítás, az, hogy mit látunk a képen, és miért úgy látjuk. A helyszínek, az emberek, a tárgyak, a fények… minden úgy van, ahogyan annak lennie kell. Nagyon-nagyon kevés rendezőnél érződik ez a finomság, olyasmi lehet ez és olyasfajta örömet okoz bennem, mint amilyet a vájtfülűeknél egy-egy komolyzenei műben például a hegedű játékának egyedisége, amely az azt előadó művész tehetségén, lelkületén át mutatja meg magát. A másik pedig, amit nagyon kedvelek Tarantino-ban, az az, ahogyan a forgatókönyvvel bánik. Szeretem, hogy ennyire klasszikusan fogja fel, hogy szentségnek tartja, hogy fejezetekre osztja a filmjeit, mintha egy képeskönyvet lapozgatnánk. Hogy remekül megírt karakterekkel dolgozik, amelyekben a színészei láthatóan színtiszta élvezettel lubickolnak, és hogy minden filmje alatt úgy érzem magam, mintha egy nagy sakkjátszma részese és beavatottja lennék. Annyira jó és oly ritka érzés így moziba menni, jóleső bizsergéssel, tudva, hogy ismét varázslat történik, hogy igenis létezik ez a varázslat!

Pedig az Aljas nyolcasra is igaz mindaz, ami Tarantino szinte minden filmjére, hogy – Gary Lineker futballhasonlatát segítségül véve – néhány ember találkozik, rengeteget beszélnek, és a végén mindig jön a vérfürdő. Ez a western is olyan, mintha egy háromórásra nyújtott pisztolypárbajt látnánk, ahol nyolcan néznek egymással farkasszemet, és titokban mindenkinek a keze ott van a ravaszon. És miközben lélegzetvisszafojtva figyeljük a fejleményeket, élvezettel időzhetünk el az Ennio Morricone által írt – friss Golden Globe-díjas – fantasztikus filmzenén, a minden jelenetben ott csillanó hópelyheken, a 70 mm-es cinemascope-ban felvett képek gazdagságán, a figurák átkozottul színes nyelvezetén, a színészek örömteli játékán, és – bár ez fel sem tűnik közben, csak utólag – a helyenként tátott szájú koncentráció alatt beégnek a retinánkba a jól eltalált képek és a dobhártyánkba minden kis zörej, ami elhangzott, a padló nyikorgásától a kávésbödön fémes koppanásáig. A végére persze megint eldurvul a helyzet, és közben választ kapunk a film címére is.

Nekem pedig már csak azt kell mondanom, hogy minden baljós előjel ellenére – előre kiszivárgott a forgatókönyv, bizonyos kijelentései miatt perrel fenyegették a rendezőt, végül hackereknek köszönhetően a kész film is idő előtt a letöltő oldalakon landolt – thank you for doing this shit again, you’re a fucking awesome bastard, Mr. Tarantino!