Még mielőtt meglepődnél, kedves Olvasó, hogy 1. kulturális élményblogunk hírkategóriában is babérokra tör; 2. valami tüzes hangvételű történelmi cikk fog következni – meg kell nyugtassalak, szó sincs ilyesmiről. Bár, ha a lelkesedésből született írást nevezhetjük „tüzes hangvételűnek”, akkor valami igazad talán mégis csak van. Tűz és víz ugyanis jelen kis szösszenet fő témája. Egyre furább, ugye? No várj, elmagyarázom.

Amikor először hallottam róla, hogy felújítják a Nagyerdei Víztornyot, és egyfajta közösségi teret, egyedi szórakozóhelyet varázsolnak belőle, jóleső bizsergés járt át. „De hiszen ez mekkora ötlet!” – gondoltam magamban, nem tipikus ugyanis, hogy egy emblematikus, a mai napig használatban lévő, de ipartörténetileg is jelentős épületet ily módon érjen el a változás szele. Aztán, amikor immár nyáron, a megnyitást ünneplő programok egyikén magam is részt vettem, csak tovább nőtt a lelkesedésem. Bár akkor sok szempontból még csak a lehetőséget láttam benne, egy ötletesen megvalósított felújítást, és egy új formát, amit még meg kell tölteni tartalommal, a H₂O Bár kialakítása az épület földszintjén, és a laza, jópofa miliő már akkor is lenyűgözött. Egyébként is megfigyeltem már, hogy ahol a víz elem jelen van, ott általában ez a típusú flow-élmény, ez a chilles, elengedős, üde, (különösen szép kifejezéssel élve): áramlásbanlevős fíling veszi körül az arra tévedőt, és ez már akkor átjött.

Teltek a hónapok, én meg azon kaptam magam, hogy a baráti társasággal egyre többször vetődik fel valódi alternatívaként a Belváros valamelyik ismert helyén való üldögélés helyett a Víztorony. Persze először talán köze volt ehhez a nyárnak is, a jó levegőnek, a zöldnek, a Nagyerdő számomra eddig meglepően kreatívra és szerethetőre sikerült megújításának, amibe remekül illeszkedett ez a legújabb fejlesztés is. Megnéztük a kilátót, volt, aki kipróbálta a mászófalat, heverésztünk az emeleti fröccsteraszon, és bámultuk az alattunk elsuhanó villamost, meg a távolban a szökőkútnál vidámkodó gyerkőcöket, vagy éppen táncoló fényű mécsesek társaságában üldögéltünk a bár külső, szabad ég alatt lévő karéján és nagyokat beszélgettünk, miközben az esti fényjáték színesre festette a tornyot. Persze a Campus ideje alatt is sokszor felbukkantam errefelé, sőt, tulajdonképpen a fesztivál két legjobb koncertélményében is itt volt részem: a Lóci játszik – a debreceni keménymag nem kis lelkesedése közepette – parádésat zenélt a „Víztorony Garden”-ben, vagyis az épület melletti füves részen kialakított színpadon, a Makrohang nevű szegedi formáció elképesztő, elszállt, inspiráló dallamfutamai pedig szintén maradandó élményt jelentettek, amit immár a Víztorony alsó szintjén lévő apró koncerthelyiségben élhettem át.

Kép forrása: debreceninap.hu

Így telt el a nyár, és kicsit tartottam tőle, hogy mi történik, ha a Nagyerdőre is beszökik az ősz? Hiszen odakint már hűvösödnek az esték, odabent meg kevesebben férünk el, ráadásul egy-két fröccsért nem biztos, hogy nekiindul az ember a Belvárosból, „jódógában”. Tévedtem, szerencsére. Nekivágtunk, így is. Sőt, egyre többen tettek hasonlóan, ahogyan észleltem. Persze, az egyetem közelsége is nyilván sokat jelent (a Víztorony eleve a Debreceni Egyetem kezelésében van), és a növekvő népszerűségbe biztosan bejátszott az is, hogy az időközben a Nagyerdei Stadion aljában megnyíló szórakozóhely rendezvényei előtt is nagyszerű helyszínt találhat itt a koncertre járó az alapozáshoz. Nem mintha a Víztoronyból én például szívesen mennék tovább, ha egyszer olyan programok várnak a helyszínen is, mint például a Jónás Vera-koncert, amin ugyan a közönség még kicsit foghíjasnak mutatkozott (talán váratlanul érte a potenciális érdeklődőket ez a fajta kulturális robbanás), viszont az év végi Esti Kornél / Elefánt / Tesco Disco-esten már tényleg tömve volt az alagsori terem, és nem is akármilyen hangulatban. Merthogy a programszervezőknél hála Istennek a nyár elmúltával is benyomva maradt az „INNOVATÍV” feliratú kapcsológomb, és olyan színes, ötletes, sokféle művészeti ágat felvonultató rendezvénysorozat kezdte kibontani magát, ami egész Debrecenben egyedülálló. Akit érdekel a tanulás, az irodalom, a fotó- és képzőművészet, a zene, itt tuti, hogy hamar talál magának valamilyen kedvére való programot. És, ahogyan látom, a java még csak most kezdődik, hiszen a Víztorony facebook-oldalára (https://www.facebook.com/nagyerdeiviztorony/) felkerülő információk, programok láttán csak jókedvűen dünnyögni meg nagyokat csettinteni tudok (persze, nem egyszerre).

Az talán tényleg kiderült az elmúlt néhány mondatban, hogy a Víztorony a kedvenc helyem jelenleg Debrecenben. És ha még mindig az okokat szeretnéd hallani, kedves Olvasó, akkor a következő jelzőket tudom adni fogódzkodónak: mert újszerű; kreatív; fiatalos; okos; sok benne az íves dolog; finomak a borok; a klubhangulat a fővárost idézi; jópofa a berendezés (láttad már pl. az újságtartót?); és, így a cikk végén akár azt is bevallhatom, hogy tulajdonképpen már akkor meg voltam véve, amikor az alagsorba vezető lépcső melletti falon megláttam egyik kedvenc kortárs íróm, Cserna-Szabó András szavait: „Irodalom. Szó és csend. Mint a víz: két hidrogén és egy oxigén. Sok csend és kevés szó”.

…az egy percnyi hümmögős merengés után pedig most csak annyit suttognék halkan, ha nem lenne a hasonlat elcsépelt (bár, mivel úgyis suttogom, talán még belefér): úgy kellett ez a hely nekünk, debrecenieknek, mint egy korty friss, kristálytiszta víz… A Víztorony által nyújtott élmények pedig megérdemlik, sőt, kikövetelik, hogy felfedezd őket.

Kép forrása: www.haon.hu