Nem vagyok horror-rajongó. Sőt, hogy folytassam a vallomást, a szirupos, karácsony délután vetített családi filmeket sem kedvelem. Na most, mi van akkor, ha az ünnepek előtt nem sokkal olyan film érkezik a hazai mozikba, amely „családi horror-vígjáték”-ként nevezi meg önmagát? Nyilván megnézem. Sőt, miután a baráti társaság is lelkes, tizenhárman vágunk neki vidáman az élménynek, szóval egész kis krampuszfesztivál kerekedik (hú, de gyenge… :-) ). A film végére azért legtöbbünk arcára odafagy a mosoly. Miért is? Nézzük szépen sorjában.

Családi

A mozi egy zseniális jelenettel indít, amely mindazt magában foglalja, amit manapság a legszentebb ünnep sajnos valójában jelent, minden egyéb porhintés ellenére. Aztán megjönnek a hülye rokonok, a díszvigyor, a kínos szituk, a növekvő feszültség, és beindul a cselekmény. Minden a helyén van – és mindent láttunk már ezerszer. A „családi” jelző belengi az egész filmet, mint bejgli illata a lakás összes zegzugát, ott van minden egymásra nézésben, minden könnyes tekintetben, minden elsuttogott mondatban, minden unásig ismert beállításban. Amiért még épp elviselhető, az a zárójel, amibe ez mégis csak téve van, az ötletesen ironikus hozzáállás, meg az, hogy a néző a cukiság közepette is várja a borzongást...

Horror

…és várja… és várja… és várja… mindaddig, amíg rájön, hogy ebben a filmben annyi horror van, mint filléres csokimikulásban a kakaóbab. Mire beleélné magát, hogy most végre majd jól megrémül, addigra rádöbben, hogy megint becsapták. És ez tulajdonképpen így marad a végéig.

Vígjáték

Merthogy mikor felpörögnek az események, a nézőnek akkor is jobban esik röhögnie, hol kínjában, hol meg teli szívből. Mitagadás, azért van néhány jól eltalált poén is a rengeteg harmatgyönge mellett.

Miért írom most mégis azt, hogy nekem ez a mozi végül kellemes élmény marad? Mert annak ellenére, hogy tényleg szinte minden beállítást, karaktert, reakciót, arckifejezést, ötletet láttam már valahol, mégis van annyi bátorság és profizmus benne, hogy a hozzávalókat úgy keveri össze, hogy napjaink filmkínálatához képest valóban kissé meglepő lesz az eredmény. Az atmoszférateremtés remek (azért egészen fura élmény volt hazasétálni a film után a töküres adventi vásáron át, miközben a hangszórókból bömbölt a giccses zene), és habár amit láttam, attól kábé hatéves koromban féltem volna utoljára – kicsit több borzongás tényleg jólesett volna –, azért a stílusjegyek gátlástalan használatával egy jóleső libabőrt képes elérni a film. És nagyjából ennyi a titok, amiért mégis megkedveltem a rendezőt – mert mintha összekacsintana a nézővel: nézd már, tudom én, hogy ez az egész csak egy karácsonyi blődség, és annak is elég oldszkúl, de hát olyan jó volt játszani egyet… Én meg tudok neki bocsátani. És valójában mi másról szólna a szeretet ünnepe, ha nem erről?

Krampusz

amerikai családi horror-vígjáték, 2015, 98 perc

rendezte: Michael Dougherty

főszereplők: Adam Scott, Toni Collette, Allison Tolman, David Koechner

Vetítési időpontok:

Apolló Mozi: december 3-17. 20.30 órától (kivéve: december 11.)

Cinema City: december 10-16. (és várhatóan utána is) naponta többször, a 16:30, 18:30, 20:30 óra biztos.

Kép forrása: est.hu