Kezdésként be kell vallanom valamit... én kicsit minden egyes fellépésekor szerelmes leszek a Grecsóba... De csak pont addig, amíg beszél, vagy gitározik, vagy énekel. Meg aztán egy kicsit tetszik a Kollár-Klemencz is. Ahogy lobog az az ápolatlan haja, és úgy zenél, mint egy vad cowboy (mondta, hogy vannak lovai is!). De aztán feltűnik ellenpontként Szűcs Krisztián (aki ugyebár kopasz is, meg nyüzüge is), de a hangja - szinte simogat. Egyedi Peti pedig, nem is tudom, egy "kis" kócos maci, aki az egész csapatot egyben tartja és irányítja, mint egy óvóbácsi.

Na de mi van a költőkkel, írókkal? Háy Jánosnál nem ismerek sokkal nagyobb anti-zenészt a földön, de adtak a kezébe egy gitárt, amit lelkesen pengetett, mosolygott és élvezte a színpadi lét minden egyes pillanatát, vele együtt mi is. És akkor még nem beszéltem Kemény Istvánról, aki láthatóan UTÁLJA ezt az egészet! Nem viccelek! Úgy jön ki a színpadra, mint akit kínoznak. Mégis szerves része az egésznek, nem tudnám nélküle elképzelni a koncertet.

Hogy mi ez az egész? Középkorú férfiak kijönnek egy színpadra, zenélnek, szavalnak (egymás műveit szabadon feldolgozva) és jól érzik magukat. Olyan, mintha csak a próbán ülnék ott velük, amikor bármi megtörténhet, bárki késhet, bármi félremehet, Szűcs Krisztián pedig mindjárt rágyújt a színpadon... de ez adja az egész báját, szerethetőségét. Közben pedig észrevétlenül "elolvasunk" pár verset, közelebb kerülünk a távolinak tűnő zenészekhez, írókhoz. Hiszen ők is emberek, pont mint mi.

Debrecenben, a Kölcsey Központban adták immár a második koncertjüket Szívemhez szorítom címmel, töretlen sikerrel. A nézőtéren vegyes korosztály foglalt helyet, Óriás-rajongó tiniktől kezdve idős verskedvelőkig, de a végén egyöntetű vastapssal köszöntük meg az élményt.

Nekem a Rájátszás egy sziget, ahol elfelejtem a napi gondokat, és ahol mindenki nekem játszik. Itt még azt is megengedhetem magamnak, hogy szerelmes legyek a Grecsóba. Meg a Szűcsbe. Meg a Háyba.